Nagyszülőnek lenni a megváltozott világban

Nagyszülőnek lenni egy megváltozott világban

Jöjjön egy Dandelion történet, amit a klienseimmel folytatott beszélgetések ihlettek...

Dandelion éppen a szárított gyógynövényeket rendezgette a polcon, amikor a műhely ajtaja halkan kinyílt. Egy ismerős hölgy, egy nagymama állt az ajtóban. Kicsit fáradtnak tűnt. Mostanában sokat segített a lányának vigyázni az unokákra.

– Leülhetek egy kicsit? – kérdezte.

– Persze – mosolygott Dandelion, és odahúzta neki a rattan széket. 

A nagymama leült, és elkezdett mesélni a gondjairól.

– "Én már nem értem ezt a világot. Nem ismerek rá a lányomra, a vejemre. Nem értem az unokáim. Ha szükség van valamire, akkor kellek. Ha vigyázni kell az unokákra, főzni kell, el kell hozni őket, el kell intézni valamit, akkor természetesen számítanak rám. De ha megpróbálom elmondani, én hogyan látom a dolgokat, akkor már azt mondják, hogy ne szóljak bele".

Tegnap is – folytatta a nagymama –, azt mondtam a lányomnak, hogy szerintem túl sokat van a gyerek kezében a telefon. Erre azt mondta: „Anya, majd én eldöntöm, hogyan nevelem a gyerekemet.”

"Úgy éreztem le vagyok forrázva, Csak segíteni akartam. És mégis úgy érzem, hogy kihasználnak. Én vagyok a nagymama, de néha inkább bébiszitternek, szakácsnőnek vagy sofőrnek érzem magam. Aztán amikor elegem lesz, mérges vagyok rájuk. Pedig szeretem őket."

Dandelion összefoglalta a hallottakat
– Tehát az foglalkoztat, hogyan lehet ma nagyszülőnek lenni egy olyan világban, amely egészen mást gondol a nagyszülői szerepről, mint ezelőtt, a Te nagyszüleid idejében.

Nézzük csak, mit gondol erről Dandelion:

A világ néhány évtized alatt olyan gyorsan változott, hogy sok olyan szerepre, amelyben ma helyt kellene állnunk, egyszerűen nem kaptunk mintát. 

A nagyszülő a saját gyermekkorában még egészen más családi rendet látott. Más volt a munka, más volt a családok szerkezete, más volt a kommunikáció, más volt a gyermeknevelésről alkotott elképzelés. Sok családban három generáció élt egymáshoz közelebb, a nagyszülő szerepe természetesebben illeszkedett a mindennapokba.

Ma azonban a fiatal családok gyakran más városban vagy más országban élnek. Mindkét szülő dolgozik. A gyermekek napjai szoros időbeosztás szerint telnek. Az információ néhány másodperc alatt elérhető. Egy fiatal szülő akár tíz különböző nevelési módszerrel, szakértői véleménnyel és egymásnak ellentmondó tanáccsal találkozhat egyetlen este alatt.

És közben megváltozott valami nagyon fontos:

a fiatalabb generációk egyre inkább az önállóságot és a saját döntési jogot tekintik alapértéknek.

A nagyszülő pedig sokszor egy olyan világból érkezik, ahol a családi tapasztalat továbbadása természetes volt: „Én már felneveltem három gyereket, tudom, hogyan működik ez.”, „Nekem is bevált.”

Ez mind értékes tudás. Csakhogy időközben a tudás átadásának módja (is) megváltozott.

A nagyszülőnek pedig talán éppen ezt a változást a legnehezebb elfogadnia.

Mert miközben a világ körülöttünk hihetetlen sebességgel száguld, a szeretet alapvető emberi igényei nem változnak ilyen gyorsan. Továbbra is szeretnénk fontosak lenni. Szeretnénk számítani. Szeretnénk átadni mindazt, amit megtanultunk. Szeretnénk megóvni azokat, akiket szeretünk.

És amikor azt érezzük, hogy már nincs szükség arra, amit adni tudunk, könnyen úgy értelmezzük:

„Nincs már rám szükség.”

Pedig lehet, hogy valójában csak másra van szükség.

Akkor mi legyen? A nagyszülők ne szóljanak, csak várják csendben mikor hívják őket?

Azt semmiképpen nem gondolom, hogy a nagyszülőnek el kellene tűnnie a gyermekei életéből, vagy csak szolgálni őket.

A megoldás: Meg kell tanulni máshogyan jelen lenni gyermekeink életében!

A feladat megtalálni:
Hogyan maradhatok közel úgy, hogy közben nem akarok irányítani?

Hogyan segíthetek úgy, hogy közben ne váljak kiszolgáltatottá?

Hogyan mondhatok nemet úgy, hogy abból ne sértődés legyen?

És hogyan fogadhatom el, hogy a gyermekem másképpen neveli a saját gyermekét, mint ahogyan én neveltem őt?

Talán ez a nagyszülőség egyik legnagyobb feladata a mai világban. Más minőségben jelen lenni.

És talán eljött az ideje annak is, hogy a nagyszülő feltegye magának a kérdést:

Valóban arra vágyom, hogy szükség legyen rám – vagy arra, hogy szeressenek akkor is, amikor éppen nincs rám szükség?

A kettő között nagyobb a különbség, mint elsőre gondolnánk.

Mit tehetek másképp már holnaptól?

A nagyszülői szerep átalakulásáról könnyű beszélni. Sokkal nehezebb azonban másnap reggel ugyanúgy belépni egy családi helyzetbe, mint eddig, és mégis valami mást csinálni.

Ezért érdemes néhány nagyon konkrét kapaszkodót adni magunknak.

Nem az a cél, hogy a nagyszülő egyik napról a másikra teljesen megváltozzon. Hanem az, hogy egyre gyakrabban felismerje: most valóban segítek, vagy inkább irányítani szeretnék? Most adok, vagy valamit várok cserébe? Most közelebb kerülök hozzájuk, vagy éppen a túl sok beavatkozással távolítom őket magamtól?

1. Először tisztázd magadban, milyen nagyszülő szeretnél lenni

Ne abból indulj ki, hogy a család mit kér tőled.

Gondold végig:

Milyen kapcsolatot szeretnék az unokáimmal tíz év múlva?

Azt szeretnéd, hogy úgy emlékezzenek rád, mint arra a nagymamára, aki mindig mindent megcsinált?

Vagy inkább arra, akinél lehetett beszélgetni, nevetni, sütni, kertészkedni, kirándulni, kérdezni, és akinek a társaságában jó volt lenni?

Ez nem azt jelenti, hogy ne segíts.

Azt jelenti, hogy a segítség ne váljon a kapcsolat alapjává.

2. A „bármikor” helyett tanulj meg konkrétat mondani

A határok egyik legegyszerűbb formája a pontosítás.

Ahelyett, hogy:

„Persze, bármikor vigyázok rájuk.”

mondd:

„Szerdánként szívesen elhozom őket az iskolából.”

Vagy:

„Havonta egy hétvégét szívesen vállalok.”

Vagy:

„Most ezen a héten tudok segíteni, a következő héten viszont már programom van.”

Ezzel nem kevesebb szeretetet adsz, hanem kiszámíthatóbbá teszed a segítségedet.

És egy fontos dolog: ne vállalj el valamit csak azért, hogy később bebizonyíthasd, mennyire nem becsülik meg, amit teszel. Ha ilyenkor kimondod azt, hogy "nem", az sokkal egészségesebb, mint ha rábólintasz arra, mit nem is szeretnél, és magadba fojtod a sértettséget. Ami gyűlik... gyűlik... és egyszer csak kifakad!

3. Mielőtt tanácsot adsz, kérdezz

Ez talán az egyik legfontosabb új szokás.

Amikor a gyermeked elmesél egy problémát, ne automatikusan keresd a megoldást.

Először kérdezd meg:

„Szeretnéd, hogy elmondjam, én hogyan látom?”

Ha igen, mondd el.

Ha nem, akkor próbáld meg elfogadni.

Ez különösen nehéz lehet annak, aki egész életében úgy fejezte ki a szeretetét, hogy megoldotta mások problémáit.

De néha a legnagyobb segítség nem a megoldás, hanem az, hogy valaki végighallgat.

4. A tapasztalatodat kínáld fel, ne kényszerítsd rá a másikra

Van különbség ezek között:

„Én annak idején ezt csináltam, és nekünk bevált.”

és:

„Ezt kellene csinálnod.”

Az elsőben benne van a saját tapasztalatod, de a döntés a másiké marad.

A másodikban a saját tapasztalatodat szabállyá teszed.

A felnőtt gyermeknek szüksége lehet a tudásodra, de még inkább arra, hogy önálló emberként bánj vele.

5. Fogadd el, hogy lehet másképpen jól csinálni

Ez az egyik legnehezebb lépés.

A gyermeked nevelheti másképpen az unokádat, mint ahogyan te nevelted őt. Másképpen szervezheti a napokat. Másképpen állhat az étkezéshez. Más szabályokat tarthat fontosnak. Másképpen kezelheti a képernyőt. Másképpen gondolkodhat a tanulásról.

És ettől még nem biztos, hogy rosszul csinálja.

A „másképp” nem azonos a „rosszul”-lal.

Természetesen vannak olyan helyzetek, amikor valóban szükséges jelezni egy komoly problémát. De a mindennapi nevelési különbségek nagy része nem ilyen.

Ilyenkor érdemes feltenni magadnak a kérdést:

„Ez valóban veszélyes helyzet, vagy egyszerűen csak nem úgy csinálnám, ahogyan ő?”

A két helyzetet nem érdemes összekeverni.

6. Tanulj meg segítséget kérni is

Ha azt érzed, hogy mindenki csak kér tőled, neked pedig senki nem ad, akkor ne várd meg, amíg felgyülemlik benned a keserűség. Mondd ki!!

Például:

„Mostanában azt érzem, hogy sokat segítek nektek, de nekem hiányzik, hogy néha csak együtt legyünk.”

Vagy:

„Szívesen vigyázok a gyerekekre, de nekem is szükségem lenne néha egy kis segítségre.”

Vagy egyszerűen:

„Örülnék, ha néha engem is megkérdeznétek, hogy hogy vagyok.”

A családtagok nem mindig érzik azt, amit mi érzünk.

A ki nem mondott szükségletet pedig nagyon nehéz teljesíteni.

7. Legyen olyan idő az unokákkal, amikor nem szolgáltatsz

Ez különösen fontos.

Ha minden találkozás arról szól, hogy te főzöl, mosol, fuvarozol, felügyelsz és rendet raksz, akkor természetes, hogy egy idő után úgy érzed, szolgáló vagy, egy cseléd.

Próbálj létrehozni olyan közös időt, amelyben nem „feladatot” végzel. Menjetek sétálni. Süssetek együtt. Mutasd meg neki a kertet. Nézzetek régi fényképeket. Taníts neki valamit, amit te tudsz. Kérdezd meg, ő mit szeretne megmutatni neked.

A nagyszülői kapcsolat egyik különlegessége éppen az lehet, hogy nem kell minden együtt töltött percnek teljesítményről szólnia.

8. Legyen saját életed az unokákon kívül is

Ez talán furcsán hangzik, mégis nagyon fontos.

Ha a nagyszülő életének középpontjában kizárólag a gyermekei és az unokái állnak, akkor minden távolodás veszteségnek tűnhet. Ezért legyen valami, ami csak a tiéd. Tanulás. Munka. Barátnők. Kirándulás. Kert. Tánc. Közösség. Egy régi vagy új hobbi. Valami, amit régóta szerettél volna megtanulni. Valami, amiben még fejlődni szeretnél.

A saját élet nem a családtól való eltávolodás.

Éppen ellenkezőleg: segíthet abban, hogy ne a családtól várd minden érzelmi szükségleted betöltését.

9. Ha már kialakult a „cselédszerep”, beszélj róla – de ne váddal

A „kihasználtok” mondat könnyen védekezést vált ki.

Érdemes inkább a saját érzéseidről beszélni.

Nem:

„Én már csak a cselédetek vagyok.”

Hanem:

„Mostanában azt érzem, hogy nagyon sok gyakorlati segítséget adok, és ettől néha elfáradok. Szeretném, ha kicsit átgondolnánk, mi az, amit szívesen vállalok, és mi az, amit már nem.”

Ez nem támadás. Ez tárgyalás.

És a felnőtt családi kapcsolatokban a tárgyalás nem kudarc, hanem a kapcsolat érettségének jele.

10. És talán a legfontosabb: ne akard nélkülözhetetlenné tenni magad

Ez lehet az új nagyszülői szerep egyik legnehezebb része.

A szeretet nem abból mérhető, hogy a család képes-e nélküled működni.

Sőt!

Egy jól működő családban a felnőtt gyermeknek képesnek kell lennie nélküled dönteni, a saját gyermekét nevelni, hibázni, tanulni és megoldani a saját problémáit.

És neked is képesnek kell lenned arra, hogy legyen saját életed.

A cél tehát nem az, hogy nélkülözhetetlen legyél.

Hanem az, hogy fontos legyél.

A kettő nem ugyanaz!

A nélkülözhetetlen ember feladatokat lát el.

A fontos ember kapcsolatot ad.

És milyen lehet akkor az új nagyszülő?

Talán ilyen:

Segít, amikor tud. Segít, de nem szolgál.

Nemet mond, amikor szükséges.

Tanácsot ad, ha kérik.

Véleménye van, de nem akarja mindenáron érvényesíteni.

Meg tudja mondani, ha valami bántja.

Nem használja az unokát a saját konfliktusai rendezésére.

Nem várja el, hogy a család az ő életét töltse ki.

És nem sértődik meg attól, ha a fiatalok valamit másképpen csinálnak.

Ott van, de nem telepszik rá a gyerekeire.

Szeret, de nem birtokol.

Véleménye van, de nem irányít.

És ha szükség van rá, lehet rá számítani – de nem kell mindig rendelkezésre állnia.

Nem az a kérdés, hogyan maradhatok nélkülözhetetlen, hanem az, hogyan maradhatok szeretettel jelen úgy, hogy közben én magam is szabad ember maradok.

Nézzük, hogyan tudja a fenti témát megjeleníteni az AI: 

Ha úgy érzed, téged is érint ez a probléma, és egyedül nem boldogulsz, keress bátran!